Nálunk átmenetileg újra digitális tanrend van. A család egy része karanténban, másik része ugyan kimehet, de óvatos. Küzdünk a saját munkánkkal, miközben emberfeletti erőfeszítéseket teszünk, hogy ne folyjanak szét teljesen az itthon tanulók napjai. Közben átmegy rajtunk néhány kisebb betegség, nincs baj, de még mindig be vagyunk zárva. Szalad a lakás, nem tudom, mit főzzek. A segítségkérést ezerszer megfontoljuk: figyelünk, vigyázunk egymásra, távolságot tartunk…
Ezeket a mondatokat most nagyon sokan velem együtt mondhatják. Zajlik az élet, a tennivalók csak egyre jönnek, rakódik egyik a másikra. A járványról szóló hírek is csak rövid ideig lehettek távoliak, az elején még észrevétlenül, de ma már egészen egyértelműen közel gyűrűzött hozzánk a betegség valósága.
Most szorong az orvos, mert nincs a kezünkben hatékony gyógyszer ez ellen a vírus ellen, gondolkozunk, olvasunk, próbáljuk a legjobbat: de most mégis olyan, mintha csak a vak szerencse döntené el, hogy ki gyógyul meg könnyen, és ki szenved akár hetekig. És vajon elég jól elmondtam-e, hogy mikor hívjon mentőt? És közben vajon eléggé megnyugtattam-e, hogy nyugodtan tudjon gyógyulni, lábadozni?
Szorong aki beteg, mert nem tudja, mi fog történni. Ki fogja megmondani, hogy vele, személy szerint mi lesz? Kinek adta vajon át korábban a betegséget? És a vele együtt lakókat meg tudja vajon védeni? Mindezeket tetézve iszonyatosan elszigetelve kell mindezt átélni. Négy fal közé zárva a tehetetlen bizonytalansággal.
A mai világunk, városi környezetünk már eddig is sok okot adott a szorongásra. Tulajdonképpen én minden egyes alkalommal, amikor metróra szálltam, csodálattal néztem magunkra, a városi emberekre. Mekkora bizalom kell ahhoz, hogy egyáltalán le merjünk menni és beszálljunk egy hosszú, sötét alagútba, a föld alá, ahol csak kevés és szűkös kijárat vezet a felszínre…
Vagy egyáltalán az utcáinkon rohanó több tonnás járművek, amik bármikor kiolthatnák az életünket, mi viszont csak rezignált egykedvűséggel nézünk körül, hogy végre átkelhessünk az úton.
Szorongó világban élünk. Az lenne furcsa, ha nem hatna ránk, és időnként nem éreznénk ezt a bizonytalan elveszettséget, ijedtséget. A kérdés tehát nem is az, hogy miért és hogyan van jelen az életünkben a szorongás, hanem az, hogy mit kezdjünk vele.
Elmondom, hogy én mit teszek, hátha segítséget ad másnak is. Egyébként nagyon jó összefoglaló olvasható a témában a Semmelweis Egyetem honlapján is, és számtalan szuper könyv, honlap, csoport is elérhető. Éljünk ezekkel a lehetőségekkel!
Üss vagy fuss! Az egyiket szó szerint, a másikat inkább ne….
Széles körben ismert az a stresszre adott azonnali reakció, amelyet legegyszerűbben „üss vagy fuss” reakcióként tudunk megfoglamazni. Ez azt jelenti, hogy a stresszreakciónak fontos funkciója van! Méghozzá az, hogy a szervezetünket minél jobban felkészítse a gyors reagálásra. Nő a pulzusszám, gyorsul a légzés, fokozódik az éberségünk, beszűkül a gondolkodásunk… Ez nagyon jó, hiszen így van esélyünk a lehető leggyorsabban és a lehető leghatékonyabban reagálni!
A mai világunk stresszeire azonban nem a fizikai teljesítmény jelenti a jó megküzdést. Hiába készül fel a testünk a fizikai harcra, ezeket az előnyöket egyszerűen nem tudjuk kihasználni a mindennapokban, nincs hova futni, nincs kire támadni… De ha már ilyen jól felkészült a testünk a harcra, akkor mégis a legjobb amit tehetünk, hogy valóban harcolunk!
Üss! És én most boxzsákra gondolok, vagy egy jókedvű, küzdelmes csapatsportra (tudom, egy ideig még nem lehet). Vagy a hegyen kikiabált panaszra, a kertben kigyomlált gazokra, a széthasogatott fára.
Vagy fuss! A legegyszerűbb, legkönnyebben elkezdhető mozgásforma ez. A tempósabb séta is ugyanolyan jó, a lényeg, hogy a pulzusod felszaladjon és jó érzéssel kimelegedj. Hidd el, megnyugszol, ha végre van értelme a magas pulzusodnak, és közben megtapasztalhatod, hogy hogyan tisztulnak ki a gondolataid, tudsz már másra is gondolni.
Szűrd meg, hogy mit engedsz közel magadhoz!
Sokáig azt gondoltam, hogy nekem muszáj képben lennem mindenben, ami a járvánnyal kapcsolatos. Mégiscsak orvos vagyok, és vannak, akik tőlem várják a tanácsot, az „okosat”. Lehetetlen, hogy én ne tudjam, épp melyik megyében hány beteg van, hogy alakul mindez a környező országokhoz képest, mik a legújabb terápiás lehetőségek, mennyire megbízhatóak a különböző tesztek, stb, stb…
Az a része igaz, hogy képben kell lennem. De nem kell mindenben. Sőt elég, ha egy-egy felmerülő probléma kapcsán kérdezek, és van kitől kérdeznem. Elöntött minket az információ tenger, és ez igaz az élet minden területére, így szűkebb szakmámra is. Képtelenség mindent feldolgozni, és a legjobb, amit tehetek, ha egyszerűen kiválasztok néhány hiteles forrást, és onnantól kezdve csak onnan tájékozódom. Így nem maradok le semmiről, ugyanakkor megkímélem magam fölösleges köröktől, meddő vitáktól, hiú reményektől és azok gyors cáfolatától.
A szorongás alattomosan támad:
- beszűkíti a gondolkodást, így bármennyire is széleslátókörű és szuperintelligens vagy, egy idő után csak azok az információk érnek el téged, amelyek növelik az aggodalmad.
- eltorzítja a realitást, így olyasmiket is képes vagy félelmetesnek látni, amelyeknek egyáltalán nincsen valóságalapja.
Védd magad! Határozd el ma, hogy csak néhány, teljesen megbízható forrásból tájékozódsz. Ilyen szempontból a facebook hírfolyama a legrosszabb. Hogyan is tudnál ellenállni néhány csalogatóan megfogalmazott címnek? Vagy hogyan bírnád ki, hogy ne javítsd ki más butaságait, újra és újra belelovallva magad sehova sem vezető vitákba?
Csak úgy, ha egyszerűen nem nézed cél nélkül és levezetésként. Éppen azért, mert nem vezet le semmit, csak még inkább lehúz, belegabalyít abba, ami amúgy is szorongat.
Valóságos remény
Ebben a témában egyszerűen nem tudom megkerülni, hogy ne írjak arról, ami nekem valóságos reményt ad. Szükségem van reményre, ami miatt kibírom napról napra azt, ami nagyon nehéz; és nem adom fel, hanem minden nap újra felkelek, újra nekiállok.
Egy ideig erőt adhat az a gondolat, hogy a mostani helyzet csak egy rövid ideig fog tartani. A járvány a most kihívása, néhány hónapig tart, aztán szépen visszarendeződik minden: lehet majd újra hosszútávra tervezni, és normálisan fog működni minden. Részben igaz ez a gondolat. Ilyen felfokozott munkarendünk csak egy ideig lesz. A visszarendeződés viszont már korántsem annyira biztos. Eddigi tapasztalatom azt mondatja velem, hogy folyamatosan jönnek az újabb nehézségek, újabb kihívások, és az egészségügyi ellátórendszer hiányosságait foltozgatni sem lehet a végtelenségig. Ami a veszélyhelyzet alatt még működik valahogyan, könnyen fel tud borulni pont akkor, amikor normális működésre állnánk vissza. És már azt sem tudjuk, mi is lenne a normális…
Nem tudok igazán hinni a fejlődésben, vagy abban, hogy tanulunk a hibáinkból, és egyre érzékenyebbek és jobbak leszünk egymás problémái iránt… A történelem sajnos nem ezt a tapasztalatot erősíti. Sokkal inkább köröket látok, ugyanazokat a hibákat és tévedéseket újra és újra. A személyes életünkben is inkább egy spirálon ülünk: bár újra és újra máshogy éljük meg a nehézségeket, talán érettebben és bölcsebben, de mégis csak ugyazon alapvető problémák körül forgunk.
Valóságos reményt csak az adhat, hogy mindezeknek a köröknek van valamilyen rajtunk kívül álló értelme. Az jelenthet vigasztalást, hogy létezik rend abban, amit mi csak káosznak, és önmagába visszatérő spirálnak látunk. Én pedig ezekben nem csak egy labirintusában céltalanul rohangáló kisegér vagyok, hanem valaki, akinek az életében van célja. Talán nevezhetem küldetésnek is, ami túlmutat a mindennapi küzdéseken, és ami nem tér folytonosan vissza ugyanúgy saját magamba.
A valóságos reményt tehát mindenképpen saját magunkon kívül kell keresnünk, Én ezt az Istenbe vetett hitben találtam meg. Ha csak magamra nézek, megijedek, ha csak magamban keresem a reményt, elfáradok és kiüresedek. És amikor a legüresebb vagyok, pont akkor emel fel Isten.
dr. Erdélyi Kamilla – egyorvosnaploja.hu
Kép forrása: Istenadta örömeim
