Én is elkaptam… Mindebben csak annyi a jó, hogy most végre kipróbálhatom magamon is azokat a tanácsokat, amiket én szoktam adni. Kipanaszkodhatom magamat magamnak, majd elismételhetem az ezerszer elmondott jótanácsaimat. Érezhetem a saját bőrömön, hogy vajon mennyire megnyugtatóak ezek. Mennyire segítenek, amikor tényleg fáj, és tényleg kétségek között vagyok?
Akasztják a hóhért
Egyik reggel ki is próbálhattam élesben a tanácsaimat. Arra ébredtem ugyanis, hogy rettenetesen fáj a hátam, annyira, hogy a levegővétel is kellemetlen lett. Én nem is gondoltam, hogy ez ennyire ijesztő, és nekem is kellett pár perc, amíg elkezdtem emlékezni, hogy már tegnap is fájt, és amúgy teljesen jól kapok levegőt, és lázas is vagyok, úgyhogy be kellene venni egy tabletta ibuprofent, ami után természetesen összehasonlíthatatlanul jobban lettem. Persze nekem könnyű, mert van itthon pulzoximéter, vérnyomásmérő, gyógyszerek… mégis a legfontosabb mozzanat ez volt: állj meg, nyugodj meg, gondolkozz!
A legnehezebb valóban reálisan látni, reálisan értékelni a saját állapotunk. És ez a fertőző kórság pont ezt teszi olyan nehézzé, mert egyedül kell maradnunk, bezárva kell lennünk, tudatosan vállalnunk kell az elszigeteltséget. Azt kell mondjam, most jobban értem, miért kérnek olyan sokan néhány napos enyhe panasszal is személyes vizsgálatot: mert szükség van egy külső szemre, egy realitásra, ami az otthoni eltorzult valóságot helyreállítja. Sokszor nagyon kevés is elég ahhoz, hogy helyrebillenjünk (egy-két kérdés, objektivizálás, egyszerű tanácsok), és türelemmel gyógyulunk tovább.
Csak megnyugtatásképp írom: nekem sem kell öngyógyítónak maradnom, vannak olyan kollégáim, akiket felhívhatok és nyugodtan lehetek előttük beteg. Tudhatom, hogy nem fogják számon kérni rajtam azt, hogy „hát de te úgyis tudod, hogyhogy nem gondolsz erre, hogyhogy nem tudod…” Hála Istennek, már jól vagyok, nem lett szükségem semmi különösebbre a gyógyuláshoz. A betegségem alatt azonban fontosnak éreztem, hogy újragondoljam és újraértékeljem az eddigi munkámat is.
Negyedik hullám
A járvány mostani hulláma merőben más, mint az eddigiek. A háziorvosi rendelőből nézve leginkább abban különbözik, hogy most sokkal bátrabban vizsgálunk légúti és lázas betegeket is. Elsősorban az oltásnak lett ez köszönhető, és számomra is sokkal jobb így. Sokkal könnyebb személyesen felelősségteljesen dönteni, meglátni, ráérezni rejtett félelmekre.
Mégis egészen biztos vagyok abban, hogy én nem a rendelőben kaptam el a betegséget. A rendelőben nagyon jól tudjuk, hogy mit vállalunk, amikor behívunk egy lázas vagy köhögő beteget. Vigyázunk, elkülönítünk, szellőztetünk, fertőtlenítünk. Eleve meglehetősen szigorúak vagyunk: maszk nélkül egy másodpercre sem lehet bejönni, és még ha bunkónak is tűnik, akkor is addig tanítjuk a helyes, orrot is takaró maszkhordást, ameddig csak szükséges (sőt, a láthatóan nem aznap mosott maszkokat is rezzenéstelen arccal kicseréltetjük).
A légúti betegek személyes vizsgálata előtt pedig kötelező a bejelentkezés, az előzetes telefonos beszélgetés. Néhány napos enyhe panasszal és egyértelmű koronavírusos tünetekkel továbbra is távkonzultáció és távgyógyítás a legjobb megoldás.
Az én történetem
Későn eszméltem rá arra, hogy fel kellene venni a harmadik oltást. Szeptember óta annak örültem, hogy viszonylag normálisan lehet dolgozni. Komolyan nekiláttam a krónikus betegeink elmaradó gondozásának, és ezzel együtt szembesültem azzal is, hogy milyen sokan kerültek kifejezetten elhanyagolt állapotba. Élveztem, mert sok sikertörténet is volt, amikor tényleg csak egy ici-pici hiányzott az egyensúlyhoz, vagy csak a nem megfelelő tájékozottség okozott elcsúszást. Örültem, hogy nem minden csak a CoViD, hogy az iskolák rendben működnek, az életünk normális. Közben persze igyekeztem jó szakember maradni, kértem a teszteket a gyanúsaknak, figyelgettem az adatokat, a fertőzöttek számát, de inkább csak amolyan kötelességtudatból, és félig tagadásban.
Lassan természetesen észleltem, hogy kezdődik egy újabb járványhullám, de még egy pár hétnek el kellett telnie ahhoz, hogy szembe merjek nézni azokkal az adatokkal is, amelyek szerint az oltások védettséget jelentő hatása sokkal rövidebb ideig tart, mint amennyit eredetileg gondoltunk.
Mára az oltásokat nézve ezt tartjuk irányadónak: mindaz, ami több, mint hat hónappal ezelőtt történt, olyan, mint ha meg sem történt volna.
Ez egy borzasztó fájdalmas mondat. És én elsőre még mindig nem arra asszociáltam, hogy irány a harmadik oltásért, hanem csak elborzadtam: képtelenek leszünk fél évente újraoltani a teljes magyar lakosságot, de még azokat sem, akik ezt nagyon szeretnék…
Nem sokkal később természetesen jelentkeztem oltásra, de előtte még volt egy fontos vidéki utam, ahonnan vonattal jöttem haza. Nagyon szeretek egyedül vonatozni, csak bambulni ki az ablakon, nyugodtan olvasni, hallgatni a beszélgetéseket, vizsgálgatni a vasútállomásokat. Kellemes utam volt, ragyogó napsütésben, és kevés utastárssal. Az utolsó másfél órában volt egy zavaróan hangosan káromkodó utas, akinek elsősorban tényleg a káromkodása volt zavaró, és nem is a hangos tüsszögés és köhögés, amelyek miatt szitkozódni kényszerült.
Még aznap megkaptam a harmadik koronavírus oltásom, másnapra számítottam fejfájásra, rossz közérzetre, ezek mint rendben meg is érkeztek, délutánra még a láz is. Amikor már tüsszögtem és köhögtem, akkor kezdtem el gyanakodni, hogy az oltás ugyan hogyan is kerülhetne az orrnyálkahártyámra, és talán másról van szó. Éltem privilégizált helyzetemmel, és teszteltem magam otthon. Egy másodperc alatt pozitív lett.
Egyszerre kaptam tehát az oltást és a betegséget. Valószínűleg külön-külön a kettő elviselhetőbb lett volna… Én legalábbis úgy számoltam, hogy az első néhány nap tényleg rossz lesz, de közben abban is reménykedtem, hogy utána, a későbbi lefolyásban éppen segítségemre lesz az emlékesztető oltás.
Azt tudom elmondani, hogy ez egy nagyon undok betegség. A fizikai rosszullét egy dolog, de mellé az elszigeteltség, a bezártság érzése teszi lelkileg is nehézzé. Hiába vannak körülöttem segítőkész emberek, a lakást akkor sem hagyhatom el, az amúgy teljesen egészséges gyerekeimet nem küldhetem el játszótérre, barátokhoz, vagy csak úgy biciklizni az utcára…
Emellett az első napon csak azon agyaltam, hogy vajon én hány embernek adhattam át a vírust. Ez egy olyan felelősségérzés, ami talán az orvos-lét sajátja. Viszont ebben a betegségben és a járványnak épp a mostani szakaszában nagyon is kínzó kérdések ezek.
Vannak tanulságok
A történetemnek vannak tanulságai. Szeretném, ha ezeket megszívlelnétek, ezért szeretném pontokba szedve, minél rövidebben a lelketekre kötni.
1. Ma ezerszer könnyebb megfertőződni egy hosszú vonatút során, mint a háziorvosi rendelőben köhögős betegeket vizsgálva.
2. Unjuk a CoViDot, és lehetetlen a folyamatos készenlétet ennyi ideig fenntartani.
3. Ezt a járványt most éljük, tehát folyamatosan tanuljuk. A magabiztos, jövőre vonatkozó kijelentések helyett figyeljünk inkább azokra a szakemberekre, akik képesek az ajánlásaikat folyamatosan hozzáigazítani a változó járványhelyzethez és kutatási eredményekhez.
Hordatok maszkot, mossatok kezet, tartsatok távolságot, de maradjatok kapcsolatban, emeljétek fel egymást! Vigyázzunk egymásra!
dr. Erdélyi Kamilla – egyorvosnaploja.hu
