Kösz, én jól vagyok, tartjuk a frontot…

Örülök, ha megkérdezik, hogy bírom a munkát mostanában, főleg amióta olyan kézzelfoghatóan itt van a járvány a maga realitásaival. Sejthető, hogy megterhelő nap mint nap, annyi nehéz élethelyzetet látunk… valahol ijesztő is ez az egész, az átvezénylésekkel, átszervezésekkel, egyik napról a másikra hozott döntésekkel és folyamatos újratervezéssel.

Sokszor van, hogy automatikusan mondom, hogy “kösz, én jól vagyok”, és hirtelen tényleg alig jut eszembe az a kapkodó, kissé fullasztó érzés, ami a telefoncsörgés és megválaszolatlan e-mailek tengerét látva a rendelés alatt elfogott. Mint ahogy utólag már nem is tűnik annyira fontosnak az a sok végig nem gondolt gondolat és félúton megállt érzés. Megvagyunk persze, élünk és dolgozunk, tartjuk a frontot, de ez természetes, hiszen nekem ez a munkám, tulajdonképpen erre lettem kiképezve.

Egy háziorvos soha nem tudhatja, ki lesz a következő, aki beesik: infarktus vagy szemölcs. Tudhatjuk előre, hogy ki az utolsó bejelentkezett beteg, ettől függetlenül bármikor előfordulhat, hogy az utolsó öt percben kell majd újraélesztenünk. A folyamatos készenlét velünk van, mindig is velünk volt, és nem a járvány miatt.

Egy orvosnak bírnia kell a stresszt. Erről szólt a képzésünk a legelejétől kezdve. Néha még eszembe jutnak az első egyetemi évek, az anatómia vizsgák, az elsőre irreálisnak tűnő, aztán mégis megvalósíthatóvá szelídülő követelmények. Meg sem tudnám számolni, hányszor vizsgáztam, hányszor álltam ott minden idegszálammal megfeszülve, hogy számot adjak a tudásomról, mindenre is készen állva.

Ugyanez folytatódott a rezidensi évek alatt: többször változó gyakorlati helyek, ahol mindig én voltam az új, az ismeretlen, akiről nem is teljesen tudták, hogy mit keres ott. Legyél talpraesett, találd fel magad! – hangzott a ki nem mondott elvárás. Így hát megtanultunk gyorsan alkalmazkodni, néhány nap alatt felmérni a rendszert, megtalálni a segítő kapcsolatokat és működő utakat. Végülis ez is a képzés része, ezen is át lehetett lendülni…

Mindeközben nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy emberekkel dolgozunk: vizsgálunk és gyógyítunk, látjuk a húst és a vért, találkoznunk kell a szenvedéssel. Ki az, aki a halált látva ne gondolna pár percig a saját halálára? Kinek ne jutna eszébe néha, hogy “ő akár az én anyám is lehetett volna”? Ki ne imádkozott volna még úgy, hogy “Istenem, csak add, hogy az én gyerekem ne kerüljön soha ilyen állapotba”?

Ha az orvos bírja a stresszt, és a szakmájában profi, akkor talán azt is elvárhatjuk, hogy az idők során megedződjön és ne érintsék meg a nehéz érzések munka közben? Tényleg az a jó szakember, aki külön tudja választani a munkát és a saját érzéseit? Igen, szükséges az egyensúly, és szükséges az önvédelem is. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy mindenki, aki az egészségügyben dolgozik, emberként dolgozik emberekkel. A munka természetes velejárója, hogy időnként megérintődünk, hatunk egymásra oda és vissza. Pusztán csak azért, mert érzéseink vannak.

Örömtelinek találom, hogy a járvány megjelenése óta nagyon sok szakember ajánl lelki segítséget egészségügyi dolgozóknak. Ez hatalmas dolog, és fontos, hogy éljünk is vele!

Ezzel együtt is sokan érezzük úgy, hogy minden nehézség ellenére urai vagyunk a munkánknak. Bár fáradtak vagyunk, jól vagyunk, megvagyunk, tesszük a dolgunk. Ezért én sem ajánlok segítséget, sokkal inkább egy munkaeszközt.

Ha van olyan páciensed, aki valamiért megérintett, nehéz érzéseket vált ki belőled, vagy csak egyszerűen nem értesz valamit vele kapcsolatban: gyere, és meséld el őt egy Bálint-csoporton!

A Bálint-csoport elsősorban nem azoknak van, akiknek valamilyen problémájuk adódik a munkájukkal. És én sem azért ajánlom, mert nem bírjuk a stresszt, vagy bizonytalanok vagyunk a szakmaiságunkban. A Bálint-csoport elsősorban csak a normális munka része. Azt veszi figyelembe, hogy ebben a szakmában a személyiségünk ugyanúgy a munkaeszközünk, mint a fonendoszkóp és az injekciós tű.

A Bálint-csoporton az eset van a fókuszban úgy, ahogyan azt a te szemeden keresztül megérthetjük. Olyanok ülünk veled egy körben, akik voltak már hasonló helyzetben. Csak beszélgetni szeretnénk az eset kapcsán mindarról, amit mi is átéltünk. Nem adunk tanácsot, nem vizsgáljuk, hogy mit kellett volna tenni. Egyszerűen csak ott vagyunk, és megmutathatjuk a rétegeket, azt a hihetetlen gazdagságot és összetettséget, ami egy-egy nehéz esetben ott van.

Most online és ingyen kipróbálhatod, a Bálint-Társaság szervezésében. Közvetlen link a jelentkezéshez itt!

Legközelebbi csoportok:
január 14 (csütörtök) 18 óra
január 19 (kedd) 18 óra
január 26 (kedd) 18 óra
január 27 (szerda) 10 óra (ez a csoport egészségügyi szakdolgozóknak van fenntartva)

dr. Erdélyi Kamilla – egyorvosnaploja.hu

Ha tetszett, ossza meg másokkal is!
  •  
  •  

1 thought on “Kösz, én jól vagyok, tartjuk a frontot…”

  1. Pingback: Still alive – beszéljünk az érzésekről! – Egy háziorvos naplója

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük