Nem várt reménysugár

A karácsony körüli napok nyugodtabb időszakot jelentenek a háziorvosi rendelőben. Ilyenkor aki csak teheti, inkább már a közelgő ünnepekre koncentrál, az előrelátó páciensek már régen felírattak elegendő gyógyszert az ünnepek idejére, és inkább a boltokban állunk sorban, mintsem a háziorvosnál intézzük esetleges halasztható ügyeinket.

Most van időm nekem is megállni, felidézni az elmúlt időszak nehézségeit és szépségeit. Eszembe jut sok páciens, akikkel kapcsolatban voltam az utóbbi időben. Vannak, akikért aggódtam. Vannak, akiknek valamilyen fontos kivizsgálás éppen most van folyamatban. Most, a nyugodtabb napokon előfordul, hogy újra előveszem, átnézem az anyagukat, és gondolkozom, hogy ha legközelebb találkozunk, mivel tudunk majd tovább lépni, és mivel fogom tudni előrébb vinni az ügyüket.

Vannak, akikkel eddig csak telefonon beszéltem. Furcsa, hogy még egyszer sem találkoztunk személyesen, de már ismerem a hangjukat, a hangjuk alapján pedig ott van a lelkemben az arcuk is. Nem kellett találkoznunk, és ez nagyon jó: azt jelenti, hogy némi tanácsadással megoldódott a problémájuk. Vajon megismerem-e őket is egyszer? Vagy mire találkozni fogunk, már nem is fogok emlékezni arra a kapcsolatra, amely telefonon mégis kialakult közöttünk?

Visszemlékezve az utóbbi hetekre, a legnagyobb nehézséget annak eldöntése okozta számomra, hogy kiválasszam: ki az, akit személyes vizsgálatra behívjak, és ki az, akinek elegendő lesz a telefonos kapcsolattartás. Fájó arra gondolnom, hogy sok esetben utólag sem tudom biztosan, hogy jól döntöttem-e. Aki jól van, az nem jelentkezik, és ez teljesen természetes. De aki nem jelentkezik, az egyáltalán nem biztos, hogy valóban jól van…

Fájó az is, hogy ugyanez a dilemma meg kell jelenjen a családban és az ünnepekben is. Vajon mi az elviselhetőbb: a magány, vagy az esetleges betegség, amit a találkozásunkkor egymásra ragaszthatunk? Ki tud most okos lenni? Ki tud most igazán előrelátó maradni? Valójában csak utólag tudjuk meg, hogy a döntésünk jó volt-e vagy sem.

Ráadásul most egyáltalán nem látjuk a közeljövőt sem. Szezonális lesz a koronavírus, mint az influenza? Megoldást hoz az oltás, vagy csak kavarodást, állandó újraoltást? Reménykedhetünk még abban, hogy nemsokára újra közel lehetünk és megérinthetjük egymást teljes természetességgel?

Nem véletlen, hogy a szívemben az egész év során azt kutattam: vajon mi jelenthet ma nekem valóságos reményt és vigasztalást? Most életfontosságú, hogy ne kapaszkodjam hiú reménybe, hanem csak olyanba, ami meg is fog tartani. Karácsonykor ez a remény közeledik. Amikor Krisztus megszületett, hatalmas várakozás vette körül a megjelenését. Nagyon vágytak a szabadítóra, elképzelték királyként, vezetőként, prófétaként. Figyeltek, minden erejükkel abba az irányba néztek, ahonnan elképzelésük szerint érkeznie kellett, de ott csend volt. Hallgattak a próféták.

Közben titokban és észrevétlen megszületett ott, ahol senki sem várta. Úgy jött el egyszerűen, szegénységben, kevesek előtt nyilvánvalóan, de már akkor is királyi fénnyel. Lássuk meg ezt a nem várt helyen, nem várt időben érkező fényt, hagyjuk, hogy sugara eljusson a szívünkig.

A valóságos reményt várva kívánok mindenkinek áldott ünnepeket.

Látom őt, de nem most,
szemlélem, de nem közel.
Csillag jön fel Jákóbból,
királyi pálca támad Izraelből.

IV. Mózes 24:17

dr. Erdélyi Kamilla – egyorvosnaploja.hu

Kép forrása: Istenadta örömeim

Ha tetszett, ossza meg másokkal is!
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük