Szerelem a járvány idején, avagy hogy vagyok most én

Nem is lehetne találni ennél alkalmasabb szerelmi ajándékot egy orvos számára, járvány idején.

Igen, ez egy maszk, ami többször és folyamatosan használható a járvány teljes ideje alatt, munka közben hivatalosan is levehető, és vírusok ellen is védelmet nyújt. Viselője Darth Vadernek érzi magát, de állítólag a vonzerőt nem befolyásolja.

Én korábban már belenyugodtam abba, hogy a rendelőben a sebészi maszk is elég, persze csak a teljes “infekciókontrollal” együtt, ami a kézmosás, szellőztetés, váltóruha és gumikesztyű használatát jelenti a gyakorlatban. A hivatalos ajánlás szerint amennyiben rendelkezünk vele és amennyiben megoldható kell még elkülönítő helyiség, vízhatlan, egyszer használatos köpeny vagy kötény, védőszemüveg és arcvédő is. Ha nincs akkor nincs, erre az esetre nem igazán tér ki az eljárásrend.

Én egyáltalán nem félek, nem vagyok dühös sem. Igyekszem utánaolvasni a dolgoknak, de igazából tudom, hogy csak egy ici-pici pontocska vagyok. Én csak annyit tehetek, hogy tőlem telhetően értelmezem és követem az utasításokat. Dolgozom, mert ez a munkám, ezt szeretem csinálni, és ehhez értek.

Nem úgy a férjem. Amit csak a védőfelszerelésekről lehetett, ő elolvasott, utánajárt, keresett, telefonált: és szerzett nekem (föld alól is) egy olyan maszkot, ami valóban meg is véd engem, és nem csak egyszer használható. Úgy látszik, ő félt engem.

Furcsa érzés volt ezzel szembesülni. Mindig is igyekeztem nem hazavinni a munkát, otthon csak anya lenni, feleség és barát. Az utóbbi időben persze sokkal többet beszélgettünk otthon a vírusról, járványról. Hatott az egész családunkra. Mégis: azzal szembesülni, hogy a férjem félt engem, ráébresztett arra, hogy tényleg veszélyes a munkám. Egészen az ajándék maszkig nem gondoltam komolyan erre.

Hogyan élem meg a járványt?

Egyelőre nincs több munkám, mint eddig. A hangulat a háziorvosi rendelőben olyan, mint vihar előtt a csend… Azt kérjük a páciensektől, hogy ne keressék fel a rendelőt, igyekszünk telefonon tanácsot adni. Így valóban: a rendelő üres. Sokat telefonálunk, közben olvasok, igyekszem a kollégák ötleteiből, megoldásaiból meríteni, hogy konkrétan hogyan is lehetne egyes esetekben a lehető legjobban eljárni. Sok a megoldatlan kérdés, sok a bizonytalanság. Közben várom azt is, hogy hova fognak helyezni engem… mivel helyettesként plusz ember vagyok a városban, várható az áthelyezésem, de egyelőre nem tudunk semmit.

Sokkal nagyobb kihívást jelentenek nekem az otthoni feladatok. A három gyerekem közül ketten iskolásak, a kicsi pedig még nincsen három éves.

Nagy a zaj itthon. Nem csak arra a zajra gondolok, ami elkerülhetetlen többgyerekes családokban, magyarul, hogy a gyerekek percenként összevesznek valamin, vagy csak simán játszanak szerintük teljesen indokolt hangerővel. Nagyon nagy az információs zaj is. Ettől nem tudom magam függetleníteni, hiszen éppen a járvány témájában muszáj naprakésznek lennem. Inkább “tömbösíteni” próbálok, igyekszem elkülönített időt találni a szakmai információ-szerzésnek, és a blognak is. Fontos nekem is, hogy ne telepedjen rá a vírus az egész napomra kontrollálatlanul.

A gyerekek itthoni tanulása kaotikus, de vannak jó napok is. Amikor dolgozom, inkább szabadon játszanak az udvaron, a tanulás délutánra marad vagy elmarad. De a többi napokon is a minimumra szorítkozunk. Azzal bíztatom magam, hogy a gyerekek okosak, majd bepótolják valahogy később… sajnos nem tudom prioritásként kezelni az ő tanulásukat most.

Tanulás helyett sokat beszélgetünk itthon, aktuális témákról is. Így az immunrendszer működéséről, vírusokról, baktériumokról (és hogy mi az a takony), egészséges ételekről, napsütésről, bolygókról. Ami csak eszükbe jut. Remélem ez megfelel környezetismeret órának.

Az itthoni életben az az egyik legnehezebb, hogy nem szeretek főzni. Vehetném bóknak is, hogy a gyerekek el vannak ragadtatva, hogy most főzök nekik, és hevesen tiltakoznak még a ételrendelés gondolatára is. Normális esetben boldog is lennék, de ez most inkább teher, a főzésben csak a kötelező macerát látom. Kell találnunk mindenképpen olyan rendelős megoldást, amit a gyerekek is megesznek, és nem csak tészta és édesség. Nem egyszerű feladat.

A másik nagy nehézség pedig az, hogy introvertált vagyok. Ez azt jelenti, hogy feltöltekezni az egyedüllétből tudok. Úgy működöm, hogy először csak gyűjtöm az információkat, megfigyelek, olvasok, hallgatok. Utána csendre van szükségem. Csak csend és egyedüllét után érzem úgy, hogy kezemben tartom a napomat, és csak így tudok döntéseket hozni, véleményt alkotni, pihenni, türelmesnek lenni.

Az utóbbi hetem úgy telt, hogy vagy dolgoztam, vagy a gyerekek lógtak rajtam. Ha magamban maradtam, akkor pedig elöntött a vírusról szóló végtelen információ-özön. Kell találnom időt, amikor egyedül vagyok, de még nem vagyok hulla fáradt. Egyelőre nem látom azt, hogy hol lehetne ennek az ideje, mint ahogy a sporté, mozgásé sem…

Részben arról szólnak nekem most ezek a hetek (vagy hónapok?), hogy elfogadjam: nem tudok mindent a kezemben tartani. Annyira nem látunk előre… szinte a következő napig sem. Mégis bíznom kell közben, hogy minden, ami igazán fontos, kézben van tartva. De nem az én kezemben.

“Mindezt megfigyeltem, mert tisztán akartam látni mindezt, hogy az igazak és a bölcsek minden munkájukkal együtt Isten kezében vannak. Az ember azt sem tudja, hogy szeretet vagy gyűlölet vár-e rá: minden előtte van. Minden érhet mindenkit.”

Prédikátor könyve, 9. rész

Mindezekkel együtt van néhány dolog, amiben sokkal könnyebb lett most az élet!

Ilyenek a nyugodt reggelek. Annyira élvezem, hogy nincs rohanás, és annyira egyszerű így munkába járni! Nem kell számolni minden másodpercet, nem kell az iskolai felszereléseket pakolgatni, számolni, hogy minden meglegyen. Nem kell még utoljára a bölcsiben visszafordulni a nagy búcsúölelésért, majd kapkodva takonyfoltot törölgetni a ruhámról.

Aztán a hétvégék. Vérbeli introvertáltként hétvégenként csak arra vágyom, hogy otthon lehessek, olvassak, napozzak, legyen csend. A gyerekek viszont menni akarnak. Én meg tulajdonképpen örülök, hogy érdeklődők és aktívak, így persze megyünk is. Most hatalmasat egyszerűsödött az élet. Nincs több egyezkedés a hétvégi programokról, nincs több szervezés, hogy ki mikor hova szeretne menni… mert program nincs, és kész.

Öröm látni azt is, ahogyan a nagyobbak foglalkoznak a kicsivel itthon. Anyáskodnak felette, segítenek neki, mesét olvasnak. A kicsi pedig alkalmazkodik hozzájuk, utánozza őket, leül velük tanulni. Néha kidekorálja a könyveiket, amik ettől csak még értékesebbek lesznek.

Így vagyok most. Készülődöm, de inkább csak várok, hogy mi lesz. Még kicsit élvezem ezt a viszonylagos csendet a vihar előtt.

Ha tetszett, ossza meg másokkal is!
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük