Vajon gyógyítható-e a nátha?

Mostanában többször eszembe jut életem első órája az egyetemen. Anatómia előadás volt. Eleve különleges érzés volt bemenni az Anatómiai Intézet épületébe, a régi, nagy belmagasságú termekbe. Az előadó terem különösen emlékezetessé vált a szűk padjaival és a lehetetlen kis asztalkáival. Kényelmesen ülni és jegyzetelni képtelenség volt rajtuk, és ha valaki késett, azonnal a középpontban találta magát, épp az előadó mellett, majd ha sietve helyet akart keresni, az egész sort fel kellett állítania, hogy leülhessen.

Nos, az első anatómia előadás úgy kezdődött, hogy az előadást tartó professzor a táblára írt egy számot, méghozzá a huszonhatot. Hamar kiderült, hogy egy számára meghatározó könyvet idézett fel előttünk, ami később nekem is sokat jelentett. Egy vastag, ám összességében mégis könnyűnek szánt regény, Erich Segal Orvosok című művének Prológusából idézek:

„Egy kivételével fehérek voltak, és öt kivételével férfiak.

Néhányan ragyogó elmék, majdnem zsenik. Mások zsenik, majdnem őrültek. Az egyik csellózott, már szólóestje is volt a Carnegie Hallban. A másik egy évig játszott profi kosárlabda-meccseken. Hatan regényt írtak, ebből kettő már meg is jelent. Volt egy félresikerült pap. Egyvalaki javítóintézetből jött. És mind halálosan rettegett.

Ami összehozta őket ezen a napsütötte szeptemberi reggelen, 1958-ban, az az a közösség volt, hogy mindannyian első éves hallgatói a Harvard egyetem orvosi Karának. A „D” teremben gyűltek össze, hogy meghallgassák Courtney Holmes dékán üdvözlő szavait.

A dékán arcvonásait akár egy római pénzérmén is megörökíthették volna. Modora azt a benyomást keltette az emberben, hogy köldökzsinór helyett aranyórával és aranylánccal született.

Nem kellett csendet kérnie. Csak elmosolyodott, és a hallgatóság elnémult.

– Uraim – kezdte –, önök most együtt indulnak a nagy utazásra az orvostudomány határai felé, ahol el fogják kezdeni saját, egyéni felfedezéseiket a szenvedések és a betegségek még ismeretlen területein. Valaki, aki ebben a teremben ül, lehet, hogy megtalálja a gyógyírt a leukémiára, a szervi bőrfarkasra és százágú, halálos carcinomára.

Tökéletesen időzített, drámai szünetet tartott. Fakókék szeme felvillant, amint hozzátette:

– Sőt, talán még a közönséges náthára is.

Elismerő nevetés hangzott fel.

Azután az ezüstös hajú dékán lehajtotta a fejét, lehet, így akarta kifejezni, hogy mélyen elgondolkodik. A diákok lélegzet-visszafojtva várakoztak.

Amikor végre ismét felnézett és beszélni kezdett, a hangja lágyabban, egy oktávval mélyebben szólt:

– Engedjék meg, hogy befejezésül egy titokba avassam be önöket… Ennek feltárása éppen annyira megalázó számomra, mint önök számára a meghallgatása lesz.

Megfordult és felírt valamit maga mögött a táblára.

Egy kétjegyű számot, a huszonhatot. Elképedt zúgás töltötte be a termet. Holmes megvárta, míg csend lesz, csak aztán folytatta. Beszívta a levegőt, és egyenesen a megbabonázott hallgatóságra meredt.

– Uraim! Véssék ezt be jól az emlékezetükbe. Betegségek százezrei fordulnak elő ezen a világon, de az orvostudomány csak huszonhatra ismeri a gyógyírt. A többi… találgatás.

És ezzel vége volt.

Egy atléta kecsességével és egy katona tartásával vonult le az emelvényről, és elhagyta a termet.

A meghökkent hallgatóság tapsolni is képtelen volt.”

1958 óta sokat változott az orvostudomány. Valószínűleg nagyon-nagyon régen túlhaladtunk már a huszonhatos számon. Akár százszor, ezerszer nagyobb azóta a megoldott betegségek száma. Egy dolog nem változtott: a náthára még mindig nincs orvosság.

Ezzel együtt természetesen a náthával is sokat léptünk már előre, most már sokkal többet tudunk a természertéről, a normális és kóros szájflóráról, a szövődmények kialakulásának módjáról, és arról, hogy hogyan támogassuk a szervezetünket a hatékony védekezésben. A kulcs ma a szupportív, azaz támogató terápiában van. Ez az, ami igazán számít, de ami valahogy annyira lenézett a mindennapokban. Nagyra tartjuk az antibiotikumot, és kicsire a valódi egészséget.

Támogató terápia sokkal több, mint az egyszerű tüneti terápia. Ha csak tüneti terápiának nevezem, azt sugallom, hogy a célom csak a tünetek enyhítése. Pedig ennél sokkal többről van szó. A szupportív terápiával az a célunk, hogy a szervezetünk erőforrásait a gyógyulásra koncentráljuk.

Leegyszerűsítve: a szervezetünknek a nátha esetében nem arra van szüksége, hogy egy külsőleg bevitt gyógyszerrel megöljük a kórokozó vírust. Valójában nem kellene aggódnunk ennyire saját magunkért: a vírusölést megoldják a fehérvérsejteink. Ők értik a dolgukat, bízzuk csak rájuk!

A szervezetünknek arra van szüksége, hogy tehermentesítsük, betegség esetén óvjuk, tápláljuk, hogy teljes mértékben a gyógyulásra tudjon koncentrálni. Emellett a betegségre adott gyulladásos reakció mérséklése, szabályzása az, amire még szükség lehet. A betegség kellemetlen tüneteit (mint az orrfolyás, orrdugulás, fájdalom, köhögés) nem a kórokozó, hanem a szervezet saját gyulladásos reakciója hozza létre. Ez a gyulladás időnként túlzásba esik, szükségtelen, és gyulladáscsökkentő gyógyszerekkel a tünetek enyhítése mellett a szervezetünk erőforrásait is óvjuk.

Mit jelent mindez a gyakorlatban?

– pihenés, nyugalom

– könnyű, tápláló ételek, bő folyadékfogyasztás

– gyulladáscsökkentő gyógyszerek (vény nélkül kaphatók)

– D-vitamin, amely az immunrendszer működését segíti

– és a tünetek csökkentése, hogy tudjunk pihenni, aludni, feltöltődni, azaz orrspray, fájdalomcsillapító, köhögéscsillapító.

Ne becsüljük le a saját testünk képességeit! Ne becsüljük le a támogató terápiát!

Visszatérve Erich Segal könyvére: van, ami örök, amit akármennyi év is teljen el nem fog tudni meghaladni az orvostudomány. Mégpedig a terápia “találgatás” jellegét. Az orvostudomány nem egzakt, bármennyire is szeretnénk, hogy az legyen, és akárhány studyt is készítünk ennek érdekében. Minden ember más, minden eset és betegség más. Mindenki máshogy gyógyul, másra van szüksége, mások a tapasztalatai és a szemléletmódja. Ha ezeket nem vesszük figyelembe, szinte biztosan csalódni fogunk, legyen szó akár csak egyszerű náthára adott orvosi terápiáról.

És még egy kérdés: még mindig tapsolnak az orvosin az előadások után?

dr. Erdélyi Kamilla – egyorvosnaploja.hu

Ha tetszett, ossza meg másokkal is!
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük