Vannak témák, amikre érzékeny vagyok. Úgy értem, hogy vannak tipikus, sokszor előforduló helyzetek a rendelőben, amik gyakran, majdnem mindig ugyanúgy ismétlődnek, és indokolatlanul erős indulatot váltanak ki belőlem.
Rossz ezt így megélnem, mert úgy gondolom, hogy szakmai alap az empatikus hozzáállás: azaz arra figyelek, amilyen érzésekkel a páciens érkezik, és erre próbálok ráhangolódni. Ugyanakkor én is csak egy ember vagyok, és figyelnem kell a saját érzéseimre. Nem csak magam miatt, hanem azért is, mert ezek az érzések bizony számítanak a hosszútávú orvos-beteg kapcsolatban, ami a háziorvoslásban a gyógyítás legmeghatározóbb része.
Mire is gondolok? Elmesélem egy eset kapcsán.
A rendelés alatt telefonos kérést kaptam egy fiatal pácienstől. Így hangzott:
– Jó napot kívánok, én csak egy beutalót szeretnék kéni a reumatológiára. Ma be is ugranék érte.
Én pedig nyelek egy nagyot. A beutaló lényege az, hogy a szükségességéről az orvos dönt, különben teljesen értelmetlen az egész rendszer. A leggyakoribb reumatológiai kórképeket pedig nagyon jól tudjuk kezelni és gondozni háziorvosi kereteken belül, a legfontosabb vizsgálatokat is el tudjuk végezni. Akkor adok beutalót, ha nem boldogulok, vagy ha úgy látom, valamilyen speciális vizsgálat vagy terápia szükséges.
De nem, nem rontunk neki senkinek. Tudom, hogy lehetett olyan tapasztalata, hogy a kérése a megfelelő és elvárt út. És nincs is elég információm, ezért kérdezek:
– Miért kell a beutaló? Valamilyen betegség miatti kontroll vizsgálat esedékes? Vagy panasza is van?
– Hát igazából van panaszom, még nem voltam orvosnál, csak most már aztán tényleg szeretném kivizsgáltatni, és elmennék szakorvoshoz.
Újra nyelek egy nagyot. Én is szakorvos vagyok. Az én specialitásom az, hogy a gyakran előforduló betegségeket a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban ambuláns és otthoni körülmények között kezeljem. Sebaj. El kell fogadnom, hogy általában az emberek tényleg nem tudják, hogy mi mindent tud a háziorvosuk. Igyekszem úgy válaszolni, hogy ne érződjön túlságosan a sértettségem.
– Ha még nem járt orvosnál ezzel a problémával, akkor azt javaslom, hogy jöjjön be először hozzám vizsgálatra, és megbeszéljük, hogy mit látok, és hogy szerintem mire van szükség.
Rendben, ezt meg is beszéltük, bár úgy éreztem, nem voltam annyira meggyőző, inkább úgy éreztem, mintha én akadékoskodnék. Mit szólok bele a panaszába, az az ő dolga… Hát olyan nehéz megírni azt a kis papírt? Egyébként tényleg nehéz megírni ” csak egy papírt”, ezért tanácsolom: soha ne mondd a háziorvosodnak, hogy csak egy papír kell!
Nem sokkal később a páciens meg is jelent a rendelésen. Kértem, hogy panaszkodjon, meghallgattam, megvizsgáltam tetőtől talpig. Majd kezdtem volna mondani, hogy mit találtam, mit gondolok és mi a teendő a gyógyulás érdekében.
Tudni kell, hogy a mozgásszervi betegségek többsége a mozgásszegény életmódunk következménye. Ahhoz, hogy ezeket gyógyítani tudjuk sok időre, kitartásra és a páciens elköteleződésére van szükség. Rendszeres gyógytorna nélkül soha nem gyógyul meg a derékfájás. Ezért ezeknek az eseteknek a gyógyítása legalább annyira kommunikációs feladat, mint orvosi. Meg kell tudjam értetni a pácienssel, hogy el kell köteleződnie a saját gyógyulása iránt, hogy nincs csoda gyógyszer, sem csoda orvos, hanem legalább annyi időre és folyamatos munkára van szüksége a gyógyuláshoz, mint amennyi idő alatt maga a panasz is kialakult.
Ezeket szerettem volna elmagyarázni, mindazzal a lelettel együtt, amit a vizsgálat során találtam. Kezdeményeztem volna néhány egyéb vizsgálatot is, részben diagnosztikus, részben prevenciós céllal (ha már egyszer eljött orvoshoz, ugye). De félbeszakított, hogy ne fáradjak.
Holnap 11-re már kapott időpontot a reumára, majd ott kivizsgálják.
Oké, mit tegyek. Sablonszöveg, nyomtat, pecsét, alárás, viszontlátásra.
Én pedig szép lassan teljesen átlátszóvá válok. Ugyan mit számít a tudás, a tapasztalat, a szándék. Nem én kellek az alapellátásnak, csak a pecsétem és a jogosultságaim. És mindez ismétlődik rendelésről-rendelésre, kísértetiesen hasonló forgatókönyvvel. Bennem pedig váltakozik a düh, a türelmetlenség, a tehetetlenség és a reménytelenség.
Vajon hol, melyik ponton indulhat el változás?
