Igen, még élek. Itt vagyok, figyelek és továbbra is erőt ad, ha írhatok.
Az elmúlt hetekben kezdek felszabadulni mindabból, amit a járvány harmadik hulláma jelentett számomra. Bujkál már bennem az öröm, a felszabadultság, de erősebb még a fásultság. Itt az ideje tehát, hogy beszéljek az érzéseimről, mindarról, amit a járvány alatt átéltem és még mindig a hatása alatt vagyok.
Az első kép, ami eszembe jutott rólam, a járványról és az érzésekről, az szegény Tom volt, a macska. Aki mindig pórul jár, összetörik, kilapul, de aztán újra életre kel, és teljes optimizzussal újrakezdi Jerry kergetését. Átment rajtam is egy úthenger. Visszanézve olyan kicsit, mint egy álom: kissé ködös és nagy a kavarodás. Kilapultam, de tudjuk, hogy mi orvosok úgy szocializálódtunk, hogy természetesnek érezzük a terhelést és normálisnak a hajtást. Most már éppen emelgetem kilapult karjaimat, próbálgatom, hogy tudok-e még futni meggyötört lábakkal, hogy aztán újra észrevehessem a pimasz kisegeret, és minden kezdődhessen előlről…
Azt hiszem, hogy igazán leereszteni még jó ideig nem fogok tudni. Lesz-e negyedik (ötödik, stb… ) hullám? Hány ismétlő oltás kell még? Mit is kezdjünk a vírus hosszútávú következményeivel? Milyen helyünk lesz háziorvosként a gyógyításban? Sok-sok bizonytalanság, és újra előkerülő kérdés, amit a járvány felerősített, vagy felszínre hozott. Bár azt reméljük, hogy a nehezén túl vagyunk, az elmúlt egy év tapasztalata nem tud elmúlni nyom nélkül.
Ahogyan a elején írtam, az utóbbi hetek a felszabadulás érzését hozták nekem.De még rejtőzködő ez az öröm, inkább csak bújkál. Az az igazság, hogy a járvány legnehezebb hónapjai után valamiféle csalódottságot is érzek.
Hogyan is magyarázzam? Voltak nagyon kedves betegeink, akik a járvány alatt is rengeteg visszajelzést adtak, kifejezték a hálájukat. Hihetetlenül jó érzés, amikor megélem, hogy valóban tudtam segíteni, tudtam hatni, átlendíteni. Napokig mosolyt csal az arcomra, ha felidézem egy-egy telefonbeszélgetés végi „köszönöm, te egy tündér vagy” elköszönést. Vagy amikor a rendelőben elhangzik: ” ti hősök vagytok, minden elismerésem”.
Hősnek lenni jó, én is szeretnék az lenni. Megycsinálni azt, amit senki sem mer, mindig nyugodtnak maradni, mindig tudni, hogy mit kell tenni. Meglátni, helyén kezelni. Komolyan venni azt, amit kell, és azonnal cselekedni. Észre venni azt is, ha nincs nagy baj, pont jókor, pont azt mondani, ami oda illik.
Amikor egyetemre jártam, volt is bennem ilyesmi kép, de persze még jobban szerettem, ha a környezetem ezt gondolta…. Persze mindenki tudja, hogy a minden munka alapvetően sok kis rutinból épül fel, még a leghősiesebb munkakörök is. Mégis szívesen érezzük magunkat különlegesnek: olyannak, aki titkokat tud és nem ijed meg a testtől.
De mégis, mit jelentett az elmúlt időszakban a háziorvos hősiessége?
Leginkább adminisztrációt. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy a betegellátásra fordított idő fele klikkelgetéssel telt a gép előtt. Járványügyi bejelentések, betegellátás rögzítése, receptírás, beleegyezők, tesztkérés, beutalás… életemben nem adminisztráltam ennyit, mint most.
A vírusfertőzöttek ellátása telefonon történt, és mi leginkább az enyhe/ középsúlyos, de mindenképp otthon kezelhető eseteket láttuk el. Viszonylag kevés terápiás lehetőségünk volt, de annál több tájékoztatás, betegoktatás, rutin állapotfelmérés. Mindez viszont tömegesen, távolról, korlátozott eszközökkel. Nagyjából ugyanazokkal a panaszokkal jelentkeztek sokan, és nagyjából ugyanazokkal a tanácsokkal láttam el őket, miközben mégis iszonyatosan észnél kellett lenni, kiszúrni azt egyet, akinek romolhat az állapota és kórházba kell utalni. Rutin, monotonitás, de mégis ha kell – de csak akkor- azonnali cselekvés. Ez a mi hősiességünk.
Most pedig, hogy végre felszabadulhatunk és elkezdhetünk dolgozni normálisan, nehéz elviselnem azt, hogy találkozom olyan krónikus betegeinkkel, akik elhanyagolták az állapotukat, emiatt az egészségük megromlott. Sokszor azt sem tudom, mihez kapjak, mivel kezdjek el először foglalkozni. Szomorú vagyok, hogy el kellett hanyagolnunk őket.
Nehéz magamban hova tennem azt is, hogy az egészségesek legnagyobb problémája jelenleg a védettségi igazolvány és az idegen nyelvű oltási igazolás. Gyógyítani szeretnék, és távol tartani minden olyan kérdés, ami nem az én problémám kellene legyen (és valójában nem is az enyém, mégis valahogy a nyakunkba kerül).
Ez a csalódottság, hogy csak ennyi volt: adminisztráció, rutin darálása. Nagy tömeg, kis tettek.
Szeretnék szembenézni a csalódottságommal: elfogadni, túllépni, átkeretezni, nem tudom. A lényeg, hogy arra vágyom, hogy felszabadultan dolgozhassak, a munkámra ne nyomja rá a bélyegét mindez, új szemmel és új szívvel gyógyíthassak, hiszen látom, hogy nincs olyan ember, akit nem viselt meg valahol az elmúlt időszak.
A legnehezebb napokon az a gondolat segített át, hogy a munkámban csak az számít, csak arra kell koncentrálnom ami aznap történik. Azoknak tudok segíteni, akik aznap a rendelésen megkeresnek. Azokat a problémákat tudom megoldani, amikre eszközeim is vannak. Azok az emberek számítanak valójában, akikkel aznap találkoztam, és akikhez kapcsolódni tudtam. Elég csak az aznaphoz az erő.
dr. Erdélyi Kamilla – egyorvosnaploja.hu
