Miben segíthetek?

Mindig ezt a kérdést teszem fel nyitásként az orvosi viziten. Ez nem csak megszokás vagy rutin kérdés, hanem komolyan így gondolom: az a lényeg, hogy itt és most miben segíthetek, mi az amit én tehetek hozzá a gyógyuláshoz vagy az egészségmegőrzéshez.

Így történt ez akkor is, amikor az egyik rendelésen kérték, hogy soron kívül hívjak be vizsgálatra egy idős hölgyet, mert rosszul van.

Alacsony, hosszú ősz hajú nő volt, egyszerű piros pulóvert viselt. Haját befonva és kontyba feltűzve hordta. Energikusan lépett be a rendelőbe, ez meglepett és zavarba is hozott. Elbizonytalanodtam, mert az a hír, hogy valaki a váróteremben rosszul van, egészen más reflexeket indít el bennem, mint ez a kedves, energikus idős hölgy, aki épp belépett az ajtón.

A megszokott nyitó-mondatomhoz folyamodtam tehát:

– Jónapot, miben segíthetek?
– Nekem? Semmiben, köszönöm szépen.
– Van valami fájdalma esetleg? Azt mondták, rosszul van.
– Nem, nem, köszönöm jól vagyok… csak hát… fájdalom az azért mindig van. De megvagyok vele.
– Mit tehetek most Önért?
– Mitha a vérnyomásom nem lenne jó… és néha úgy fáj itt, az oldalamnál…

Megmértem a vérnyomását, közben gyorsan ránéztem a korábbi leleteire. Azt láttam, hogy lelkiismeretesen járt minden kontrollra, minden lelete rendben volt. Gyógyszereivel kapcsolatban teljesen képben volt, és szedte is őket az előírások szerint.

A vérnyomása normális volt, és a panaszaiban sem volt semmi olyan, ami súlyosabb állapotot jelzett volna.

Lassan vizsgálni kezdtem: dagadnak-e a lábai, légzése, keringése rendben van-e… Meghallgattam a tüdejét (rendben volt), majd kértem, hogy mutassa meg, hol fáj az odala. A bal alsó bordáit mutatta, én pedig óvatosan végigtapintottam a hátát…

– Ez mennyire jól esik… ! Milyen régen nem ért hozzám már senki… – hallgattam, és lassan tovább masszíroztam a hátát.
– Tudja…. – folytatta halkan. Évekkel ezelőtt pontosan ezen a napon halt meg a férjem.
– Tehát ma van az évfordulója.
– Igen, éppen ma. Mi nem olyanok voltunk, mint a mai párok. Mi azért házasodtunk össze, mert valóban szerettük egymást, mindent együtt csináltunk. Én pedig soha nem hagytam őt magára. Az utolsó években előfordult, hogy kimentem dolgozni egyedül a kertbe, és olyan húsz perc után már jött is utánam, hogy nem szeret nélkülem lenni. Erősen összetartoztunk.

Leültem, és hallgattam őt, ahogy még mesélt a férjéről néhány kedves emléket.

– Mindent rendben találtam a vizsgálat során – mondtam végül. De fontos, hogy ha fulladásérzése lenne, fájna a mellkasa, vagy felszaladna a vérnyomása, azonnal keressen fel minket!
– Ugyan, doktornő, tudok én magamra vigyázni. Nem kell engem félteni – mondta határozott hangon, és mosolyogva.
– Rendben. Akkor csak folytasson mindent ugyanúgy, mint eddig.
– Úgy lesz , doktornő, abban biztos lehet.

Utána egy pár percig nem tudtam újabb pácienst fogadni. Összezavarodtam. Valamiért eljött hozzám, mégis bármit mondtam, mintha értetlenség fogadná. Megkapta vajon, amiért jött? Megértettem, amit mondani szeretett volna?

Nem tudom, mert azóta – bár már több hónap is eltelt – nem találkoztam vele. Ez megnyugtató, ugyanakkor valahogy hiányérzetem is van.

Olyan hiányzérzet, mint mikor nagyon tenni akarok valamit, de valamiért meghiúsul. Belémszorul a tett, a cselekvés, a nagy aktivitás. Nehéz észrevennem és elfogadnom, hogy nem mindig kell tennem. Egy nagyon emberi, nagyon egyszerű érintés pedig többet adhat a diagnózishoz, mint sok műszer számszerűsített, megbízható mérése.

Olvasd el a tudnivalókat a blogon megjelent esetleírásokról!

A kép forrása: Istenadta örömeim, köszönöm!